Pici, nagyon szeretlek!

Milyen érzés elveszíteni azt a kisállatot akit a világon a legjobban szeretsz és aki a legjobb barátod?

Ma elmesélem Nektek az én történetem az én drága kiscicámmal, Picivel, akit 2016, Szeptember 25-én késő délután veszítettem el.

De kezdjük az elején.

2009 szeptember. Tíz éves voltam. Kicsöngettek az utolsó óráról, a táskámba összepakolva siettem ki a parkolóba ahol apukám várt engem, mint mindig. A hazafele vezető úton apu a kocsiban uraló csendet hirtelen megtörte. -“Van még egy cicánk!” Kíváncsian vártam a részleteket, kicsit értetlenkedve figyeltem aput, nem tudtam mi történhetett. Elmesélte hogy ahogy hazaért enni akart adni Tigrisnek (a másik cicám, tíz éves, egészséges, nem túl barátságos) amikor látta hogy sokkal kisebb mint délelőtt volt. Ahogy megláttam a cicust, egyből szerelmes lettem belé. Nagyon barátságos, kedves és bújós természetű volt. Még aznap elneveztem Picinek, akkori apró kölyök termete miatt. Másnap korábban keltem hogy iskola előtt tudjak vele játszani. Nem jött a hívásra. Majd egyszercsak ugrándozva defordult a házunk sarkánál. Attól a naptól kezdve megváltoztatta az életem.

Észre sem vettem ahogy teltek az évek, mindig nagyon jól szórakoztunk együtt.

Kétszer születtek kölykei, majd úgy döntöttünk hogy kiivartalaníttatjuk. Emlékszem, hideg időnk volt, a garázsban barkácsoltunk neki egy kis meleg vackot ahol gyógyulgathat. Amikor hazaértem hozzá még hatott az altató, így kicsit ingatag volt de egyből próbált odasietni hozzám.

Ha nyaralni mentünk, ha nem voltam otthon, állandóan a fejemben járt, mi lehet vele, boldog-e, mit csinálhat, jól érzi magát,hiányzom Neki?

Nehéz hét fantasztikus évet összefoglalni egy bejegyzésben. Az emlékek röpködnek a fejemben, legszívesebben mindet megosztanám veletek. Mindenkivel.

Különlegesen okos kis szőrmók volt, minden reggel amikor indultam a városba, az ablakban ült, akkor kelt fel mint mi és azt várta hogy kimenjünk hozzá. Megszeretgettem, majd a mutatóujjammal az orrához tartva mondtam “nóózii”. Mindig odanyomta az ujjamhoz a pici rózsaszín orrocskáját, majd összehúzta a szemeit és mosolygott. Ezután megsimogattam az arcát és elindultam. Hazaérkezésemkor futott elém, alig várta hogy simizzem, vele legyünk.

Szeretett apu autóján csücsülni és napozni aminek apukám és az addig karcmentes kocsija nem éppen örült. A házba való behízelgés, besurranás, betolakodás sem jelentett gondot neki.

Sosem komolyodott meg, bármikor rá lehetett venni a játékra. Vagy inkább úgy mondom hogy ő tudott minket bármikor rávenni. Így, hogy egy örök gyere volt, nem vettük észre hogy bizony telik az idő.

Szeptember 16-án el volt tűnve egész nap, amitől nagyon megijedtem, hisz sosem csinált még ilyet. 17-én, szombaton már itthon volt, de nagyon szomorúnak látszott. Érezhető volt hogy valami nem oké, nagyon aggódtam. 19-én, hétfőn furán viselkedett. Nem akart enni, hirtelen mozdulatai voltak, csak szagolgatta a vizet is. Ezen a napot vittük el orvoshoz. Megvizsgálták, de konkrét választ nem kaptunk hogy mi lehet a probléma, vissza kellett mennünk kedden, addig is itatnom kellett fecskendővel.

A váróban ülve nagyon ideges votam, féltettem őt. Egy másik doki volt mint hétfőn, ő is megvizsgálta. Az első pillanatban amint belenézett a szájába, sejtette mi a gond. Vért vettek, aminek az eredményét szerdán kaptuk meg. Jó volt a doktor úr sejtései, nem működött jól Pici veséje, ezért nem akart enni.

Napok teltek el, infúzióra kellett vinni, gyógyszereket kapott, nem akart enni, sem inni. Egyre rosszabb volt az állapota. Szomorú volt és beteg.

Szombaton, 24-én, azt az információt kaptuk hogy Pici nagyon beteg, 10% esélye van. Itt összetörtem. Még mielőtt elvittük volna orvoshoz, egy barátnőmnek mondtam hogy beleremegek még abba a gondolatba is hogy elveszíthetem. Még szombaton, ahogy megkaptuk a hírt kimentem a cicámhoz, sírás közben megköszöntem Neki hogy  mindig ott volt velem, minden nehéz helyzetben próbált vidámabbá tenni a hihetetlenül aranyos pofijával, hogy vele nőhettem fel, hogy a legjobb barátom már hét éve.

Ma, Szeptember 25-én, fél hatra kellett infúzióra vinni. Nem hatott neki a gyógyszer, teljesen leállt a veséje, nem lehetett sehogy működésre bírni. El kellett altatni hogy ne szenvedjen tovább, hogy egy jobb világba kerülnjön.

Nem tudtam elhinni hogy tényleg ez történik. Ilyen hirtelen, a semmiből, váratlanul. Elveszítettem.

Nagyon hálás vagyok a kis szőrgombócnak hogy bearanyozta a mindennapjaim, hogy bízott bennem és hogy szeretett. Boldog vagyok hogy el tudtam tőle időben köszönni és hogy már nem fáj neki, nem szenved, ugyanakkor teljesen összetört a szívem, sírok,  minden másodpercben ő jár a fejemben. Gyönyörű, okos, igaz és legjobb barát volt.

Köszönöm hogy a gazdija lehettem, örökké a szívemben fog élni az ezer névre hallgató bájos kiscica, Pici.